Böjte Csaba a Nap-mese vendége lesz március 19-20-án.

Ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, 1959. január 24-én született Kolozsváron. Autóvillamossági szerelőnek tanult, majd egy évig bányász volt a Hargitán.

Édesapja költő, egy verséért a Ceauşescu-korszak alatt hét évi börtönre ítélték. Három és fél év múlva szabadult, az elszenvedett kínzások következtében másél hónappal élte túl a szabadulást.
Csaba testvérnek ez meghatározó volt. Nem az emberek a hibásak, hanem a tudatlanság – ezt értette meg. Már a bányamunka idején elhatározta, hogy pap lesz. Belépett Szent Ferenc rendjébe. Déván 1992 karácsonyán találkozott azokkal az üreskezű, kántáló utcagyerekekkel, akiket felkarolt, ott, akkor egy ölelés fogadta a kántálásukat és később a Csaba testvérrel teremtett otthon. Az akkor romos dévai várról leverte a lakatot, az lett az első szállás, amit fokozatosan lakhatóvá tettek. Amikor a rendőrség ki akarta pakolni onnan, Csaba testvér válasza az volt, hogy a gyerekeket tegyék ki. Ez nem történt meg.
Ma több mint ötszázan vannak otthon az Alapítvány által működtetett intézményekben, ezek bentlakóotthonok, napköziotthonok, képzési helyek. Segítséget kapnak nagycsaládosok és vannak családok, akik befogadnak. A gyerekek szállásáról, ételéről és neveltetéséről is gondoskodnak, hogy valóban otthon legyenek.
Minden kis adományt hálásan fogadnak, sokat jelent a vállalkozók támogatása. Az intézmányekben minden, mondja Csaba testvér, adományból, önkéntességből és közös munkából jött létre. Legutóbb aki Déván helyi termelők által szeletelt kenyeret vásárolt 10 banival járult hozzá az Alapítvány tevékenységéhez. 10 bani ma, 10 bani holnap és egy év alatt 70 000 lej gyűlt össze! Ez a legnagyobb helyi adomány.

Csaba testvér Erdély-szerte és határokon túl ismert leveleiről, életlehellő beszédéről. Várjuk őt szeretettel hozzánk.

Részletek Strumpf András Karátson Gáborral készült beszélgetéséből, amely a Heti válaszban jelent meg 2009. október 22-én

Huszonegy éves fejjel, ötvenhárom éve megérezhettem, ahogy megszűnik az elfojtás, amelyben egy tömegtársadalom mindig él, és ez a közös történés, amelynek mindenki része, a szerelemhez hasonló lelkiállapotot idéz elő. Három éve is volt hasonló élményem. Amikor az Astoriánál valamit fellőttek a fejünk fölé, és nem is tudom, milyen tüzes nyavalya hullott a hajamra, sokan kiabáltak, hogy "Vigyázz!". Valami összeköti ilyenkor még az idegeneket is.

Itt van mondjuk fölöttünk ez a villanykörte. Egyikünk sem tudná megtervezni, legyártani, ahogy sok milliárd másik ember sem. Mégis: mindenki használja. Ilyen villanykörte volt a forradalom. Nem csak azok voltak részesei, akik fegyvert fogtak vagy szervezkedtek. Azok is, akik otthon várták, hogy mi lesz. A börtönben is végig megmaradt ez az összetartozásérzés. Persze amikor másfél év után szabadultam, tényleg jöttek a szemrehányó kérdések, hogy "tulajdonképpen mit akartatok?". Ezen akkor is nagyon csodálkoztam.

Senki nem rágódik ilyesmin, amikor azt kiabálja, hogy "Ruszkik, haza!" (…) Az a hirtelen felszakadó, revelációerejű "Ruszkik, haza!" nem annyit jelentett csupán, hogy menjenek ki innen, ahogy kimentek Ausztriából, és legyen nálunk is jólét. Amikor az ember elindul szétlövetni a fejét, az nem épp a legrövidebb út a jólét felé. A forradalom a magyar társadalom immunreakciója volt - a megtámadott organizmus felelt így az őt felszámolni kívánó kórokozóra.

Az ökopolitika híveként a kapitalizmus jelenlegi formájának tarthatatlanságáról is jó ideje beszélek, (…)

- A Duna mégis megmenekült - épp a rendszerváltásnak köszönhetően.

- Folyamatos veszélyben van azóta is.

Hogyan tisztelhetném azt a jogot, amely alapján nyugodtan működhetnek csirkegyárak? Amely megengedi, hogy egy vétlen élőlénynek fájdalmat, szenvedést okozzanak. Én legalább, ha elvisznek és kínoznak - utóbbira szerencsére még a börtönben sem volt példa -, tudom, hogy mondjuk a hazáért szenvedek, ami által felmagasztosul a szenvedésem, azaz könnyebb, mint a csirkéé, amely nem tud semmiről, a fájdalmat, a szenvedést viszont ugyanúgy érzi, ahogy én.

Karátson Gábor (Budapest, 1935)

Az erdélyi származású író, műfordító és festőművész Karátson Gábort 1957-ben forradalmi tevékenységéért másfél évi börtönre ítélték. A nyolcvanas évektől aktív résztvevője különböző környezetvédelmi mozgalmaknak (a Duna Charta elnöke). 1995−2002 a Magyar Festők Társaságának elnöke. Jelenleg a Képzőművészeti Egyetemen kínai filozófiát tanít. 1956 óta rendszeresen ellátogat a Gyimes-közi Setétpatakra.

Főbb művei: Miért fest az ember? (1970), Így élt Leonardo da Vinci (1971), Hármas kép (1975), A Gyermek Altdorfer (1981), Ulrik úr keleti utazása avagy A zsidó menyasszony I-II. (1992),Világvége után (1993), Az együgyű Isten (1997).

Származási hely: Nap-mese

Származási hely: Nap-mese

Nap-mese

Ha kinézel az ablakon vagy a városban sétálsz, épülő és lebontás alatt álló házakat látsz. Egy történetben vagy. Ha lejárt, elmesélheted.

Néhány részlete már most szavakba foglalható. A házakat buldózerekkel bontják és építik, fegyverekkel háborúkat vívnak -azért tudod, hogy a történetet nem csupán ezek alakítják. Ha van mit építeni és rombolni, ha van miért vívni, akkor az a nyugalomból született. Lao ce-től Babitsig, aki a lassan növő fűről beszél (a Gazda bekeríti házát) tudták ezt azok, akiket ma költőkként és bölcsekként emlegetünk.

Ők mondták el a legszebben a történeteket és mert a szó teremt, át is írták. A mesék alakítják a világot.

Ki mesél nekünk? Mindenkinek anyanyelvén. Ki valósította meg magában a szépséget és a kerek egészet? Az alkímia tudott nap-emberekről. A nap emberek tudják a nap-mesét mondani. Körülöttük keringenek azok, akiknek szavaikra szükségük van. A Föld a Nap körül kering, a Nap középről ontja fényét, középnek fogta fel az alkímia és így maradt meg a kép, még akkor is, ha kiderült, a világűr tere nem a Földéhez hasonló. Legalább a Földről nézve.

Ilyen nap-emereket tisztelünk meghívottjainkban. Látogatásaikat megtiszteltetésnek vesszük. Nem tartjuk meg őket magunknak, hanem hívunk Benneteket is, akik olvassátok ezt vagy hallotok erről, osztozzatok velünk örömünkben. Mi nem mondjuk el, kik is ezek az emberek, győződjetek meg róla ti magatok.

Vannak mesterek. Ahol mester van, ott van tanítvány is, és ahol van valaki, aki tanulni tud, ott a jelenlevőket mesterré avatja. Tanítvány és mester addig-addig buknak egymás alá (hiszen egymást szolgálják), amíg a mester mester jellege és a tanítvány tanítvány jellege elenyész. Folyton szerepet cserélnek.

Azoknak, akik a mestert keresik, a mesterek mosolyognak. Mindenekelőtt felvesznek egy pulóvert vagy kimennek az udvarra. Ezt teszik, aztán visszajönnek, megebédelnek, dolguk után néznek.

A tanítvány, aki magát teszi tantvánnyá, csak áll és nem tudja, miért is van itt. A mester, akit a tanítvány tesz mesterré, vállat von.

A tanítvány teszi.

Mesterek nincsenek.

Azt tudjuk, hogy ezek az emberek, a meghívottak, szépen mesélnek. Nem is tudjuk, csak jó hallgatni őket. Szeretünk velük lenni, ezért a meghívás és az öröm.

A mesében lehet tanítvány és mester, a mese végén nincs, addigra eltűnnek. Kerek egész a mese. Aki hallgatja, az is az.

Karátson Gábort lehetne festőnek nevezni, hiszen ilyen minőségében Kossuth-díjat kapott és akvarelljeivel illusztálva nemrég megjelent János és Lukács Evangéliuma. Lehetne írónak is nevezni, hiszen Ötvenhatos regénye nagy figyelmet keltett a magyar irodalmi életbeon. Lehetne műfordítónak is hívni, mivel átültette magyarra a Tao te kinget és a Ji kinget. Lehetne környezetvédelmi aktivistának is tekinteni, hiszen egyike volt azoknak, akik a dunai vízlépcső ellen felléptek.

Mégis mi inkább kérdezőként nézünk fel rá. A felsorolt tevékenységek – amik mások számára egyenként is kielégítő elfoglaltságot nyújtanának – nála a megértés iránti vágynak a különböző megfogalmazási módjai. Karátson Gábor úgy tud kérdezni, hogy kérdéseit válaszoknak vélhetjük.

Olvassa el a következő interjút, hogy igazat adjon nekünk...