Részletek Strumpf András Karátson Gáborral készült beszélgetéséből, amely a Heti válaszban jelent meg 2009. október 22-én

Huszonegy éves fejjel, ötvenhárom éve megérezhettem, ahogy megszűnik az elfojtás, amelyben egy tömegtársadalom mindig él, és ez a közös történés, amelynek mindenki része, a szerelemhez hasonló lelkiállapotot idéz elő. Három éve is volt hasonló élményem. Amikor az Astoriánál valamit fellőttek a fejünk fölé, és nem is tudom, milyen tüzes nyavalya hullott a hajamra, sokan kiabáltak, hogy "Vigyázz!". Valami összeköti ilyenkor még az idegeneket is.

Itt van mondjuk fölöttünk ez a villanykörte. Egyikünk sem tudná megtervezni, legyártani, ahogy sok milliárd másik ember sem. Mégis: mindenki használja. Ilyen villanykörte volt a forradalom. Nem csak azok voltak részesei, akik fegyvert fogtak vagy szervezkedtek. Azok is, akik otthon várták, hogy mi lesz. A börtönben is végig megmaradt ez az összetartozásérzés. Persze amikor másfél év után szabadultam, tényleg jöttek a szemrehányó kérdések, hogy "tulajdonképpen mit akartatok?". Ezen akkor is nagyon csodálkoztam.

Senki nem rágódik ilyesmin, amikor azt kiabálja, hogy "Ruszkik, haza!" (…) Az a hirtelen felszakadó, revelációerejű "Ruszkik, haza!" nem annyit jelentett csupán, hogy menjenek ki innen, ahogy kimentek Ausztriából, és legyen nálunk is jólét. Amikor az ember elindul szétlövetni a fejét, az nem épp a legrövidebb út a jólét felé. A forradalom a magyar társadalom immunreakciója volt - a megtámadott organizmus felelt így az őt felszámolni kívánó kórokozóra.

Az ökopolitika híveként a kapitalizmus jelenlegi formájának tarthatatlanságáról is jó ideje beszélek, (…)

- A Duna mégis megmenekült - épp a rendszerváltásnak köszönhetően.

- Folyamatos veszélyben van azóta is.

Hogyan tisztelhetném azt a jogot, amely alapján nyugodtan működhetnek csirkegyárak? Amely megengedi, hogy egy vétlen élőlénynek fájdalmat, szenvedést okozzanak. Én legalább, ha elvisznek és kínoznak - utóbbira szerencsére még a börtönben sem volt példa -, tudom, hogy mondjuk a hazáért szenvedek, ami által felmagasztosul a szenvedésem, azaz könnyebb, mint a csirkéé, amely nem tud semmiről, a fájdalmat, a szenvedést viszont ugyanúgy érzi, ahogy én.