Karátson-i fény

Az ember meséken nő fel (szerencsés esetben). S nemcsak az ember, hanem maga az emberiség is. A mesék varázslatos világában nem lepődünk meg, ha furcsa lényekkel, beszélő fákkal vagy állatokkal találkozunk. Gyerekként mindez természetes és magától értetődő. Aztán valahogyan (valamilyen gonosz varázslat folytán?) kiesünk a mesék világából és előbb-utóbb azon kapjuk magunkat mennyire sivár az életünk. A meséket ezért újra el kell mondani. Karátson Gábor ezt teszi a nagy mesélők magával ragadó természetességével, akik nem akarnak (ki)oktatni, ugyanakkor mégis tanítanak, nevelnek.

A Posticum első nagy mese-napján az emberiség néhány nagy meséje elevenedett meg előttünk: Goethe Faustja, a kínai Tao-te-king, a Ji-king, a bibliai őstörténet Jakob Böhme Aurorájának fényében.

Az igazi nagy mesék eredete legtöbbször homályba vész, pedig épp az eredetről, a kezdetekről szólnak. „Kezdetben…” – az ószövetségi Teremtés könyvének és az újszövetségi János-evangélium első szava. E kezdet körül keringet a nap legtöbb témája.

* halottunk, hogyan kínlódik Faust a szentjánosi prológus első mondatának – „Kezdetben volt az Ige” (logosz) – német fordításával, nem találva a sokértelmű logosz szó megfelelőjét, mígnem kilyukad a „kezdetben volt a TETT” verziónál és milyen következményekkel járt e félrefordítás. Karátson Gábor mesél arról, hogy ezzel a történettel akár önmagát is jellemezhetné, hogyan fordult érdeklődése a tudományok helyett a művészetek, a festészet felé, hogyan kezdődött a neolitikumban a hanyatlás, amikor az ember képek helyett absztrakt fogalmakban kezdett gondolkodni…
* a jánosi prológus a keleti/kínai kultúrában történő lefordítása is nehézségekbe ütközik, nem lévén megfelelő szavuk a „logosz”-ra, itt ez a mondat így hangzik: „kezdetben volt a TAO”. ... és Karátson Gábor mesél arról, hogyan találkozott 9-10 évesen először a Tao-te-king-el s ragadta meg a kínai kultúra; mesél a taoról az ÚT-ról és saját útjáról, ennek szép és kevésbé kellemes szakaszairól…
* S mesél a Bibliával való találkozásáról, a bibliai „kezdetekről”, az ember teremtéséről, bűnbeeséseiről, arról, hogyan „unta meg Isten társaságát” és csúszott fokozatosan bele az állatiságba s arról is, hogy van lehetőség visszafordulásra. E gondolat – a „Kehre” – Heidegger filozófiájának és a taoizmusnak is egyik (nehezén érthető) alapmotívuma.



„Valamikor az emberek a Napot imádták, ez volt a tudomány előtti korszak. Aztán jött a tudományos korszak, amelyben az emberek rájöttek, hogy a nap nem isten, sőt még csak nem is ember. Végül elérkezett a misztikus korszak: Assziszi Szent Ferenc a Napot testvérének nevezte és beszélt hozzá”.

Az első nap-mesén Karátson Gábort mese-értelmezéseit hallgatva az ember teremtéséről, rendeltetéséről és a szó legtágabb értelmében vett „világ” iránti felelősségéről, ez az idézet jutott eszembe, amely, úgy érzem, jól érzékelteti érdeklődésének irányát és távlatait.

A mesékben nem lepődünk meg, ha megszólalnak a fák, az állatok… Talán épp itt az ideje, hogy hagyjuk magunkat megszólítani és – a Poverellóval együtt – beszélgessünk velük…