Karátson-i fény

Az ember meséken nő fel (szerencsés esetben). S nemcsak az ember, hanem maga az emberiség is. A mesék varázslatos világában nem lepődünk meg, ha furcsa lényekkel, beszélő fákkal vagy állatokkal találkozunk. Gyerekként mindez természetes és magától értetődő. Aztán valahogyan (valamilyen gonosz varázslat folytán?) kiesünk a mesék világából és előbb-utóbb azon kapjuk magunkat mennyire sivár az életünk. A meséket ezért újra el kell mondani. Karátson Gábor ezt teszi a nagy mesélők magával ragadó természetességével, akik nem akarnak (ki)oktatni, ugyanakkor mégis tanítanak, nevelnek.

A Posticum első nagy mese-napján az emberiség néhány nagy meséje elevenedett meg előttünk: Goethe Faustja, a kínai Tao-te-king, a Ji-king, a bibliai őstörténet Jakob Böhme Aurorájának fényében.

Az igazi nagy mesék eredete legtöbbször homályba vész, pedig épp az eredetről, a kezdetekről szólnak. „Kezdetben…” – az ószövetségi Teremtés könyvének és az újszövetségi János-evangélium első szava. E kezdet körül keringet a nap legtöbb témája.

* halottunk, hogyan kínlódik Faust a szentjánosi prológus első mondatának – „Kezdetben volt az Ige” (logosz) – német fordításával, nem találva a sokértelmű logosz szó megfelelőjét, mígnem kilyukad a „kezdetben volt a TETT” verziónál és milyen következményekkel járt e félrefordítás. Karátson Gábor mesél arról, hogy ezzel a történettel akár önmagát is jellemezhetné, hogyan fordult érdeklődése a tudományok helyett a művészetek, a festészet felé, hogyan kezdődött a neolitikumban a hanyatlás, amikor az ember képek helyett absztrakt fogalmakban kezdett gondolkodni…
* a jánosi prológus a keleti/kínai kultúrában történő lefordítása is nehézségekbe ütközik, nem lévén megfelelő szavuk a „logosz”-ra, itt ez a mondat így hangzik: „kezdetben volt a TAO”. ... és Karátson Gábor mesél arról, hogyan találkozott 9-10 évesen először a Tao-te-king-el s ragadta meg a kínai kultúra; mesél a taoról az ÚT-ról és saját útjáról, ennek szép és kevésbé kellemes szakaszairól…
* S mesél a Bibliával való találkozásáról, a bibliai „kezdetekről”, az ember teremtéséről, bűnbeeséseiről, arról, hogyan „unta meg Isten társaságát” és csúszott fokozatosan bele az állatiságba s arról is, hogy van lehetőség visszafordulásra. E gondolat – a „Kehre” – Heidegger filozófiájának és a taoizmusnak is egyik (nehezén érthető) alapmotívuma.



„Valamikor az emberek a Napot imádták, ez volt a tudomány előtti korszak. Aztán jött a tudományos korszak, amelyben az emberek rájöttek, hogy a nap nem isten, sőt még csak nem is ember. Végül elérkezett a misztikus korszak: Assziszi Szent Ferenc a Napot testvérének nevezte és beszélt hozzá”.

Az első nap-mesén Karátson Gábort mese-értelmezéseit hallgatva az ember teremtéséről, rendeltetéséről és a szó legtágabb értelmében vett „világ” iránti felelősségéről, ez az idézet jutott eszembe, amely, úgy érzem, jól érzékelteti érdeklődésének irányát és távlatait.

A mesékben nem lepődünk meg, ha megszólalnak a fák, az állatok… Talán épp itt az ideje, hogy hagyjuk magunkat megszólítani és – a Poverellóval együtt – beszélgessünk velük…

Felhőköpenyben csillagkoronával... - Beszélgetés a népmeséről

Böjte Csaba a Nap-mese vendége lesz március 19-20-án.

Ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, 1959. január 24-én született Kolozsváron. Autóvillamossági szerelőnek tanult, majd egy évig bányász volt a Hargitán.

Édesapja költő, egy verséért a Ceauşescu-korszak alatt hét évi börtönre ítélték. Három és fél év múlva szabadult, az elszenvedett kínzások következtében másél hónappal élte túl a szabadulást.
Csaba testvérnek ez meghatározó volt. Nem az emberek a hibásak, hanem a tudatlanság – ezt értette meg. Már a bányamunka idején elhatározta, hogy pap lesz. Belépett Szent Ferenc rendjébe. Déván 1992 karácsonyán találkozott azokkal az üreskezű, kántáló utcagyerekekkel, akiket felkarolt, ott, akkor egy ölelés fogadta a kántálásukat és később a Csaba testvérrel teremtett otthon. Az akkor romos dévai várról leverte a lakatot, az lett az első szállás, amit fokozatosan lakhatóvá tettek. Amikor a rendőrség ki akarta pakolni onnan, Csaba testvér válasza az volt, hogy a gyerekeket tegyék ki. Ez nem történt meg.
Ma több mint ötszázan vannak otthon az Alapítvány által működtetett intézményekben, ezek bentlakóotthonok, napköziotthonok, képzési helyek. Segítséget kapnak nagycsaládosok és vannak családok, akik befogadnak. A gyerekek szállásáról, ételéről és neveltetéséről is gondoskodnak, hogy valóban otthon legyenek.
Minden kis adományt hálásan fogadnak, sokat jelent a vállalkozók támogatása. Az intézmányekben minden, mondja Csaba testvér, adományból, önkéntességből és közös munkából jött létre. Legutóbb aki Déván helyi termelők által szeletelt kenyeret vásárolt 10 banival járult hozzá az Alapítvány tevékenységéhez. 10 bani ma, 10 bani holnap és egy év alatt 70 000 lej gyűlt össze! Ez a legnagyobb helyi adomány.

Csaba testvér Erdély-szerte és határokon túl ismert leveleiről, életlehellő beszédéről. Várjuk őt szeretettel hozzánk.

Részletek Strumpf András Karátson Gáborral készült beszélgetéséből, amely a Heti válaszban jelent meg 2009. október 22-én

Huszonegy éves fejjel, ötvenhárom éve megérezhettem, ahogy megszűnik az elfojtás, amelyben egy tömegtársadalom mindig él, és ez a közös történés, amelynek mindenki része, a szerelemhez hasonló lelkiállapotot idéz elő. Három éve is volt hasonló élményem. Amikor az Astoriánál valamit fellőttek a fejünk fölé, és nem is tudom, milyen tüzes nyavalya hullott a hajamra, sokan kiabáltak, hogy "Vigyázz!". Valami összeköti ilyenkor még az idegeneket is.

Itt van mondjuk fölöttünk ez a villanykörte. Egyikünk sem tudná megtervezni, legyártani, ahogy sok milliárd másik ember sem. Mégis: mindenki használja. Ilyen villanykörte volt a forradalom. Nem csak azok voltak részesei, akik fegyvert fogtak vagy szervezkedtek. Azok is, akik otthon várták, hogy mi lesz. A börtönben is végig megmaradt ez az összetartozásérzés. Persze amikor másfél év után szabadultam, tényleg jöttek a szemrehányó kérdések, hogy "tulajdonképpen mit akartatok?". Ezen akkor is nagyon csodálkoztam.

Senki nem rágódik ilyesmin, amikor azt kiabálja, hogy "Ruszkik, haza!" (…) Az a hirtelen felszakadó, revelációerejű "Ruszkik, haza!" nem annyit jelentett csupán, hogy menjenek ki innen, ahogy kimentek Ausztriából, és legyen nálunk is jólét. Amikor az ember elindul szétlövetni a fejét, az nem épp a legrövidebb út a jólét felé. A forradalom a magyar társadalom immunreakciója volt - a megtámadott organizmus felelt így az őt felszámolni kívánó kórokozóra.

Az ökopolitika híveként a kapitalizmus jelenlegi formájának tarthatatlanságáról is jó ideje beszélek, (…)

- A Duna mégis megmenekült - épp a rendszerváltásnak köszönhetően.

- Folyamatos veszélyben van azóta is.

Hogyan tisztelhetném azt a jogot, amely alapján nyugodtan működhetnek csirkegyárak? Amely megengedi, hogy egy vétlen élőlénynek fájdalmat, szenvedést okozzanak. Én legalább, ha elvisznek és kínoznak - utóbbira szerencsére még a börtönben sem volt példa -, tudom, hogy mondjuk a hazáért szenvedek, ami által felmagasztosul a szenvedésem, azaz könnyebb, mint a csirkéé, amely nem tud semmiről, a fájdalmat, a szenvedést viszont ugyanúgy érzi, ahogy én.

Karátson Gábor (Budapest, 1935)

Az erdélyi származású író, műfordító és festőművész Karátson Gábort 1957-ben forradalmi tevékenységéért másfél évi börtönre ítélték. A nyolcvanas évektől aktív résztvevője különböző környezetvédelmi mozgalmaknak (a Duna Charta elnöke). 1995−2002 a Magyar Festők Társaságának elnöke. Jelenleg a Képzőművészeti Egyetemen kínai filozófiát tanít. 1956 óta rendszeresen ellátogat a Gyimes-közi Setétpatakra.

Főbb művei: Miért fest az ember? (1970), Így élt Leonardo da Vinci (1971), Hármas kép (1975), A Gyermek Altdorfer (1981), Ulrik úr keleti utazása avagy A zsidó menyasszony I-II. (1992),Világvége után (1993), Az együgyű Isten (1997).

Származási hely: Nap-mese

Származási hely: Nap-mese